történet akkor kezdődött, amikor a római birodalom, a II. század közepe táján már súlyos megpróbáltatásokon ment keresztül. A válság mindjobban elmélyült, az impérium helyzete egyre rosszabbodott. Az északi határokon, a dunai tartományokat megtámadták 167-ben quád, markomann és szarmata törzsek. A császárok ebben az időben személyesen vezették a hadjáratokat, így Marcus Aurelius is egész életében háborúskodásra kényszerült, holott ő benső békére áhítozó filozófus császár volt.

  Ebben a zűrzavaros időben is a XII. légió élén éppen Pannóniában állomásozott. Pajzsukat a villámokat szóró (fulminatrix, fulminata) Jupiter képe díszítette. Erről a pajzsra vésett képről elnevezték őket „legio fulminatrix”-nak, villámokat szóró légiónak, amelynek katonája volt Donatus, a markomannok ellen vívott hadjáratban, ki később a szőlősgazdák, szőlőskertek és a mi kápolnánk védőszentje is lett.

  Egyszer, ahogy Euszebiosz püspök, ókeresztény történetíró is beszámol róla, Marcus Aurelius seregét egy nagy csata előtt, valahol a Garam mellett iszonyú szomjúság kínozta. A katonák, nem bírván tovább a szenvedést, térdre borulva imádkoztak, ahogy a keresztények szoktak. S ekkor megdöbbentő esemény történt: heves viharral, ami az ellenséget menekülésre kényszerítette, a római légióra zuhogni kezdett az eső, új erőt adva az elgyötört katonáknak.

  Euszebiosz említi Marcus Aurelius császár egyik levelét, amelyben maga a császár írja, hogy a szomjhalál küszöbén álló seregét a keresztények imádsága mentette meg, és megjegyzi, hogy a császár halállal fenyegette meg azokat, akik a keresztényeket vádolni, bántani merészelik.

  A végül is sikerrel megvívott harcok után a XII. légió e vidéken keresztül Gorsium felé tartott. A Mezőségre nyíló gyönyörű kilátás, az árnyas gyümölcsfák, a bőséges víz és persze a finom borok nagyszerű pihenést kínáltak a császárnak és katonáinak. A pincék védtelenül kínálták magukat, hiszen a férfiakat elűzte a háborúskodás, az asszonyokat, öregeket, gyerekeket pedig szörnyű járvány kínozta és ritkította.

  Egyik este, mikor a császár a hegyek mögé lenyugvó nap irányában a gyönyörű tájban örömét lelve éppen az otthonára gondolt, asszonyokat vezettek elé, akik fájdalmasan panaszolták el szörnyű sorsukat és kérték segítségét. A velük lévő gyermek testét fekélyek, sebek borították, amit elborzadva nézett a sok emberi szenvedést látott kemény katona-férfi is.

  Marcus Aurelius parancsot adott embereinek, hogy hozzák elébe a pincékből előkerült bort, az asszonyokat pedig utasított, hogy itassanak minden beteg gyerekkel és felnőttel egyaránt 40 csepp vörösbort, testüket pedig kenjék be fehérborral. „Mély álmukból felébredve egészségesek lesznek szeretteik” – mondta a bölcs hadvezér.

  Mikor ez valóban így is történt a helybéliek ismét felkeresték őt, s leborulva elé hálát mondtak neki, azt kérvény, hogy hegyüket, ahol a gyógyító bor terem, őróla nevezhessék el. A császár azonban imígyen szól hozzájuk: „Nevezzétek el e dicső hegyet arról, aki nálamnál sokkal jobban megérdemli ezt a tisztességet. Arról, aki megmentette a szőlőt és a bort, amikor az özönvíz azt el akarta rabolni és annak pusztítása elől a bárkájába menekítette a sok állattal együtt.”

  Az emberek boldogan fogadták meg tanácsát, s a már hazatérő férfiakkal ünnepet rendeztek, amelyen Alba Regia szőlővel borított hegyét NOÉ-HEGY-nek nevezték el.

Azóta, ennek nedűje nemcsak mámorító érzéssel ad nekik örömet, hanem sok betegségüknek is esküdt ellensége. A betegek többet, az egészségesek még többet isznak belőle!

ékesfehérvár – középkori nevén Alba Régia – Magyarország   egyik legősibb városa, mely öt évszázadon át volt koronázások és temetkezések székhelye. Összesen 37 királyt, 39 királynét koronáztak és 15 uralkodót temettek el a nagy múltú királyi város falai között. Itt tartották az országgyűléseket, itt volt a királyi trón, itt őrízték az ország kincstárát, az állami levéltárat, és a királyi hatalom jelképeit: a Szent koronát, a jogart, a kardot, és a palástot is.

  A településen és a környéken már legalább négyezer éve élnek emberek, a város alapítását 972-től, Géza fejedelem uralkodásától számítjuk. A szőlőművelésről Székesfehérváron már az Árpád-korból vannak adatok. A szőlőhegyek méreteiről 1660-as leírásból tudjuk “...a külváros keleti részén egy ágyúlövés távolságra lévő helyeknek összes dombjain és hegyein mintegy kétezer szőlőkert van, egy-egy nyári lakással...”. Már a XVIII. században nagy présházakról, köztük a püspök nyaralójáról, és kápolnáról szólnak a leírások. Az első szőlőhegyi rendszabály – a Berg Recht Puncten – 1857-ig maradt érvényben.

  Az 1860-as években több mint 500 hektáros szőlőhegyen 1081 épületet regisztráltak a statisztikai források, a présházak szobával épültek, a pincék számát pedig 1102-ben állapították meg. A szőlők magas értékét különösen emelte, hogy a birtokon kényelmes és költséges épületek álltak, melyek bortároló helyként szolgáltak a szomszédos hegyközségek szőlőtermésének is.

Az első Székesfehérvári Öreghegy Hegyközség rendtartását 1897-ben hozta létre. Ezt követően a filoxéra teljesen tönkretette a fehérvári szőlős kerteket is, ellenálló szőlőfajokkal kezdődött meg a hegy újjátelepítése.

  Századunk elején kiránduló és hétvégi szórakozóhellyé vált a szőlőhegy, melyet az 1930-as években épített Bory-vár még nevezetesebbé tett. Mára az Öreghegy legfontosabb pontja lett.

ékesfehérvárt az Öreghegyen – mint azt a Noé-hegyi Szent István Borlovagrend  legendájából is tudhatjuk – összefüggő, kiterjedt területen, ősidõk óta jelentős szőlőtermelés folyt. Az öreghegyi szőlősgazdák a legtekintélyesebb szőlőbirtokost választották meg maguk közül hegybírónak.

  A tekintély alapjául a rátermettség s a szakmai tudás szolgált. A hegybírónak erkölcsileg fedhetetlen, erős igazság- és jogérzékkel megáldott személynek kellett lennie. A hegybíró tehát nem közalkalmazott, hanem választott tisztség volt, javadalmazását a gazdák állapították meg, és saját pénzükből folyósították.

   Feladatai közé tartoztak az öreg-hegyi szőlők mesterségbeli kérdés körei: fajtatisztaság, tőke és sortávolság, metszési mód helyességének meghatározása. A hegybíró írnokával tulajdonos és területnyilvántartást is végeztetett, adásvétel ügyben értékbecslése mérvadónak számított. Jogosult volt dönteni vitás ügyekben. A hegybíró az Öreghegy legmagasabb pontjánál, a Szent Donát kápolnától az irányítása alá tartozó csőszökkel felügyelte a szőlőhegy rendjét. A kápolnától az egész szőlőhegyet jól be lehetett látni, a mozgás ellenőrízhető volt.

   A hegybíró a csőszöket – kiket akkortájt “kerülőnek” neveztek – a kürtjének megfújásával hívta a kápolnához.

   A kürt sárgarézből készült kis hangszer, apró mérete

lehetővé tette egész napos nyakba akasztva történő viselését. Az öreghegyi hegybíró kürtje le a Szent Donát kápolnától az egész szőlőhegyen hallható volt.

   Fehérváron az utolsó öreghegyi hegy bírót Kotsis Antalnak hívták, aki 1956-ig munkálkodott a gazdák közmegelégedésére. Az öreghegyi hegybíró kürtjét leánya őrzi családi ereklyeként.